Észak-Korea lövi Dél-Koreát. Állítólag 120 nehéztüzérségi lövedék becsapódott, négy ember meghalt. Ennyi a hír röviden. Rá egy nappal megkezdődik a cionista uszítás Észak-Korea ellen. A valós tények senkit nem érdekelnek. Például az, hogy Dél-Korea olyan területen gyakorlatozott, ahol nem lett volna szabad, mert a sziget státusáról döntés még nem született. Arról sem szólnak a hírek, hogy Dél-Korea az USA-val együtt idén 11 hadgyakorlatot tartott, míg Észak-Korea csupán egy közös gyakorlatot tartott az orosz és kínai flottával.
 
 
  Háború készülődik a két Korea között?
 
  Észak-Korea föld-levegő rakétákat helyezett kilövőállásba nyugati partjainál a Dél-Koreával való Sárga-tengeri határ közelében - jelentette a Yonhap dél-koreai hírügynökség.
 
  A hírügynökség egyidejűleg beszámolt arról: Dél-Korea elrendelte Yonpjong sziget polgári lakosságának rendkívüli evakuálását. Az embereket arra szólították fel, hogy óvóhelyeken keressenek menedéket.
 
 
  Menekülés a háborúba, vagy legalább a zűrzavarba
 
  Az északi és déli hadseregek összehasonlítása merőben bolondság, a lényeg csak annyi, hogy észak a hagyományos, volt szovjet mintájú összfegyvernemi hadviselést gyakorolja, dél pedig a modern gyorsreagálású haderő híve. Mindkettőt lehet jól használni, van rá példa. Az USA mintájú gyorsreagálású háború példája Irak lerohanása, melyet pár hét alatt sikerült elfoglalni (most nem lényeges, hogy előtte 10 évig embargó alatt volt, vagy az, hogy mi folyik jelenleg, csak maga a kormány bukása kérdés most). A szovjet mintájú összfegyvernemi hadviselés kiváló példája a grúz-orosz konfliktus. Gyakorlatilag 4 nap alatt, nagyjából a grúzokéval egyforma létszámú orosz haderő beledöngölte a földbe a sokkal modernebb felszereltségű grúz hadsereget. Tehát mindkettőt lehet használni, és mindkettő lehet célra vezető.
 
 
  Hol van mégis hát a bökkenő?
 
  Ott, hogy amíg az oroszok már rájöttek arra, hogy a modern gerilla hadviselés (asszimetrikus háború) akkora előny a gerilla számára, hogy kis gerillasereg hatalmas hadsereget képes lefogni, a területek szimplán katonai elfoglalása ellenére a stabilizálás gyakorlatilag lehetetlen. A gyorsreagálású USA hadviselés azonban egy olyan elvet szolgál ki, mely mindenáron meg kívánja tartani az elfoglalt területeket (területrabló hadviselés).
 
  Tehát! Míg a régebbi hadviselést folytató országok, élükön Oroszországgal rájöttek arra, hogy csak úgy lehet egy területet elfoglalni, ha a katonai megszállás után kiváló politikai viszonyt építek ki, valamint jelentős összegeket forgatnak vissza az adott területbe (csecsen megoldás), ezzel szemben az éppen pusztulófélben lévő kapitalista rend, az új harcmodorával sem képes ugyanezt elérni, mert ereje fenntartásához az utolsó fillérig ki kell (muszáj!) zsákmányolnia a területeket. Példa erre Afganisztán, ahol a jelenlét fenntartásához az összes, az országból kizsákmányolható összeget, a hadurak és saját csapataik fenntartására kell fordítaniuk. Ezek után a jelenlét csupán politikai kérdés, és csak addig tartható fenn, amíg az elfoglaló ország adófizetői, polgárai áldoznak rá. Ha zúgolódni kezdenek, akkor a háború kimenetele kétséges, mert az asszimetrikus háborúban a gerillák győzelme a népi támogatottságtól függ, és azt így a betolakodó szinte tálcán kínálja fel nekik. Az USA valamennyi II. VH utáni háborújával így járt, igazából egyetlen nyertes háborúja sincs.
 
 
  A két hadsereg között mégis lehet némi jóslásokba bocsátkozni, vagy inkább lehetőségek latolgatásába kezdeni.
 
  A déli haderő nagyjából fele az északi haderőnek. Kiváló technikával, ruházatokkal, modern technológiákkal szerelte fel magát. Nyílt összecsapásokban nagy előnnyel szállhat szembe az északi haderővel. Harckocsijai messzebbről, jobb felderítéssel győzedelmeskedhetnek. Tüzérsége szintén technikai fölénnyel veszi fel a kesztyűt, tüzérségi radarok, műholdfelderítés, stb. Gyalogsága fegyverzetében mindennapos az éjjellátó, hőképalkotó, melyek hatalmas előnyt jelentenek. Emberanyaga viszont sokkal rosszabb, a demokratikus hülyeséggel fertőzött gondolkodásmód miatt, valamit azért, hogy sosem tudhatja egy politikai váltás után mi lenne a sorsuk, hősök, vagy bűnözőkké válnak. Sosem bíznak a saját vezetésükben.
 
  Az északi haderő fejletlenebb. Ez tény. Viszont gigantikus méretű csapáserővel rendelkezik. Legfontosabb városait, csapatait, technikáit az S-300 légvédelem védi, ami megfelelő védelmet biztosít, A technikai hátrányt a csapáserő nagysága, és az a kíméletlen fegyelem helyettesíti, ami a régi hadviselésre jellemző. Mivel sokkal pozitívabb oldalról kapta (magától az USA feletti győzedelmeskedőktől) gerilla tapasztalatait, Észak 120 000 főt erre a hadviselésre képezett ki. Ezzel olyan akciókat hajthat végre, amely alapjaiban rendíti meg a déli, és USA haderőt. Katonái pedig fanatikusak, mert jól tudják, a vezetés a végsőkig kitart mellettük. Legvégül egy lényeges, és nyomós érv. Észak-Korea kérdés nélkül beveti atomfegyvereit, ezt ki is jelentette, akár saját területén is. Egy fővárosra és fő ipar területre mért atomcsapás azonnal kivégzi a déli haderőt. USA ellencsapás kizárva, mert ez egyenlő lenne a világháború kitörésével. Ugyanis az USA csupán szövetséges, és ebben az esetben az orosz, és kínai is szövetséges.
 
  Dél-Korea mégis húzogatja az oroszlán bajszát. Gondoljunk bele abba, hogy ha esetleg Észak a megsemmisülés szélére kerülne, és jól tudja Szaddam sorsából mi vár rá, nem vetné be atomrakétáit? Dehogynem! Akkor mi értelme az egész hacacárénak?
 
  Ha felteszik a kérdést ki győzne, akkor biztos, hogy a technikai fölény lehetőséget biztosít Dél számára gyors sikerekre, északnak pedig jelentős ember veszteségei lennének. A győzelme viszont hosszú távon kizárható a déli-USA párosnak. Az sem utolsó dolog, hogy amint az északi fél erejében az elavult technológia kezd fogyni, mind Moszkvától, mind Pekingtől megkapnák a legmodernebb technológiákat, ha másért nem, tesztelésre. Ez pedig nem egyszerű kérdés, az USA szó szerint bele is rokkanhat, ha például elveszt néhány anyahajót, vagy tömegpuszító fegyverek végeznének pár tízezer katonával. Az anyahajók elvesztésével az USA világcsendőri pályafutásának örökre vége - és tekintélye maradékának is.
 
  Ennek ellenére az USA-nak szüksége van erre a politikai feszültségre. Nem véletlenül ment bele egy olyan hadgyakorlatba, melyben biztosra lehetett venni egy északi ellenlökést, mivel az nem huny szemet a déli hajók folyamatos határsértései felett. Szüksége van rá, több okból. Elterelni a közvélemény figyelmét egyrészt a küszöbön álló afganisztáni vereségről, az iraki állapotokról és nem utolsó sorban Izraelről. Másrészt, a belpolitikai helyzete soha nem volt ilyen rossz, és nincs semmi a tarsolyban. Tehát sikert kell produkálni valami módon, az évek óta tartó kudarcok után, különben dől a dominó. És ma már a feszültség is sikernek számít arrafelé.
 
 
  (GY. István)
  ------------------------------------
 
 
  Észak-Koreát bombázzuk, ne Iránt!
 
  Az 1953-as koreai fegyverszünet óta olyan mértékű provokációra Észak-Korea részéről még nem került sor Dél-Korea ellen, mint amikor kedden Phenjan sztálinista kormánya lövette a két ország közötti határ mellett fekvő Jonpjong-szigetet. A támadásnak több mint egy tucat halálos áldozata van.
 
  A háborút is kockáztató aktusnál csak egy volt visszataszítóbb és veszélyesebb: a válasz a támadásra.
  Ri Mjung-bak dél-koreai elnök az elnöki palota alatti bunkerből üzente Észak-Koreának, ha még egyszer ilyet tesz, nem marad el a visszacsapás.
  Ami pontosan olyan retirálás volt, mint amikor március végén egy észak-koreai tengeralattjáró süllyesztett el egy dél-koreai cirkálót, amelynek során 46 haditengerész vesztette életét.
  És mit tettek a nyugati fővárosokban a megtámadott ázsiai barát támogatására? Brüsszeltől Budapestig elítélték a phenjani kormány tettét. Washington pedig majd hadgyakorlatot tart. Aminek hírére a rosszemlékű Kim Ir Szen diktátor phenjani óriásszobrának térde nyilván reszketni kezdett.
  A Wall Street Journal máskor állhatatosan háborúpárti véleményrovatában egy cikk arra buzdította az amerikai kormányt, hogy gondolja át a lehetőségeit. Míg egy amerikai kutató ugyanott arról cikkezett, hogy nem igazán van mit tennie Washingtonnak.
  Érdekes.
  Ugyanis más esetben egy ilyen választ e lap is „megalkuvásnak” nevezne. Például akkor, ha Irán átlőne Bahreinbe.
  Ugye emlékszünk arra, hogy miért rohanta le Amerika szövetségesei bevonásával Irakot? Elsősorban azért – hazudta George W. Bush volt amerikai elnök, mert az iraki zsarnoknak tömegpusztító fegyverei voltak. Amelyeket máig nem találtak meg.
 
  Az Iránnal szemben az atomsorompó-egyezményhez nem csatlakozott Észak-Koreának nukleáris tölteteit nem kell keresni. Azokkal már két alkalommal kísérleti robbantásokat hajtott végre.
 
  Irak megszállásának, elpusztításának, valamint százezrek megölésének második indoka az volt, hogy ott Szaddám Husszein zsarnoki rendszert tart fenn. Olyan zsarnoki rendszert semmiképpen, mint Észak-Korea dinasztikus urai, akik több millió embert pusztítottak el mesterséges éhínséggel. A politikai foglyok egy részét haláltáborokban likvidálják.
 
  Hogy van az, hogy Irakot e két ismérv alapján megtámadásra ítélték, míg a békés szomszédját megtámadó Phenjant senki nem akarja megtámadni?
  Sőt: Bush elnök 2008 októberében Észak-Koreát eltávolította a terrorizmust támogató országok listájáról, hogy a kommunistákat tárgyalásokra ösztönözze.
 
  Az Egyesült Államok és Izrael az atomfegyverekkel és az azt célba juttató rakétákkal rendelkező Észak-Korea helyett évek óta a szomszédjait több száz év óta meg nem támadó Iránt fenyegeti „katonai opcióval”, amely országnak a Nemzetközi Atom Ügynökség ellenőrei szerint sincs atomfegyvere, és nukleáris programjával felhagyott, mint azt az amerikai hírszerzés még Bush idején meg is erősítette. Iránnak atomtöltetet hordozó rakétái sincsenek, ellentétben Észak-Koreával, amelynek Taepodong-1-es rakétájának hatósugara 6000 kilométer, és így Amerika nyugati partjait is eléri. Hogy a fegyverszüneti vonaltól mintegy 30 km-re fekvő Szöult hány rakétával tudná az agresszív kommunista szoldateszka elpusztítani, senki nem tudja.
 
  Szaddámról és most Ahmadinezsádról Amerikában és nyugati véleményformáló körökben sokaknak Hitler jutott eszébe. Az észak-koreai Kim diktátorról furcsa módon senkinek, noha a rezsim harci gázait politikai foglyokon próbálja ki, akik haláltusáját észak-koreai tisztek figyelik üvegfalon át.
 
  Igaz, Észak-Koreának a célpont országokkal szemben van egy behozhatatlan előnye. Nem muzulmán ország.
 
 
  (L. István)